A véletlenen múlott, hogy találkozhattam a gyermekkori mesék hősének kései utódjával. Váratlanul és minden előzmény nélkül jutottam el Tunéziába. Egy nemzetközi konferencia, egy forgatócsoport, valaki visszamondta az utat… Így kerülhettem be én is a csapatba. Esős időben indultunk, felhők takarták a tengert és a varázslatos mesebeli kontinenst. Este volt mire gépünk landolt Észak-Tunéziában, Monastirban. Néhány pálmafa és jónéhány celsius foknyi különbség jelezte csak a késő esti órákban, hogy Afrikában vagyunk.
Sousse tengerparti üdülőhely, mindenütt építkezések, az aranyszínű homokból kinövő szállodasorok. Az emberek még kabátban járnak, az előzékeny rendőrön kamáslis bőrcsizma. Számukra még nincs nyár, szinte fáznak. A négycsillagos szálloda bárhol a világon megállná helyét, talán csak az élénkebb színek és dekoráció árulkodik egy rejtélyes világról.
Reggeli után a hallban prospektusokból tájékozódunk a helybéli tudnivalókról, az árfolyamok, az ételek, csapvizet nem szabad inni, turista látnivalók, bazár…
Mintha csak a földből nőtt volna ki, fehér burnuszban, piros fezben, széles mosollyal az arcán egy harmincas éveiben járó fiatalember szólít meg. “I’m Ali Baba” – kezdi angolul, azután franciául, németül, olaszul és oroszul próbálkozunk közös nevezőt találni. Végül a német mellett kötünk ki, melyet mindketten iskolában is tanultunk.
Ali Baba – polgári nevén Ali Mongi Lahioua – a sivatag gyermeke, büszkén meséli, hogy sátorban született kilenc testvérével együtt egy berber faluban. Szülei, mint a tunéziai berberek hagyományosan, állattenyésztéssel, földműveléssel foglalkoznak. Nehezen, kemény munkával teremtették elő a tucatnyi éhes száj számára a mindennapi betevő falatot. Ma már csak a legidősebb testvér – az egyetlen lány – és két fivére él együtt megözvegyült édesanyjukkal a berber faluban. A többi fiú elindult szerencsét próbálni, fodrászok, kereskedők, vállalkozók.
Ali sokmindennel próbálkozott már, most karavántúrákat vezet a sivatagba, így lett belőle mesehős: Ali Baba. Közvetlen és megnyerő modora bizalmat ébreszt, szeretettel és jogos büszkeséggel mesél övéiről, szépséges feleségéről és két kicsi fiáról, akik számára jobb jövőt álmodik.
A sivatagi túrára nem jutott időnk, de a közeli óváros, Medina zűrzavaros “bazárrengetegében” minden bizonnyal elvesztünk volna Ali Baba segítsége nélkül. Jelenléte, mint a mesebeli varázsige megnyitott minden kaput és minden szívet. Idegenből és szerencsétlenkedő turistából családtagokká váltunk.
Sokat beszélgetünk, mintha réges-rég ismernénk egymást, s most hosszú idő után ismét találkoztunk, hogy megvitassuk a világ dolgait. Így született az alábbi interjú.
– Hogyan lettem Ali baba? Amióta sivatagi túrákat vezetek rajtam maradt ez a név. Az embereknek tetszik, hiszen mindenki ismeri az Ezeregyéjszaka meséit. Mindenféle nemzetből való turisták számára szervezek karaván túrákat a sivatagi berber falvakba. Nagyon népszerű a tevegelés, érdekesek az állatok: lovak, szamarak, lámák, ízletesek a helybéli ételek, amelyeknek elkészítését az érdeklődők a helyszínen végig kísérhetik. Jól ismerem a sivatagi életformát, hiszen magam is berber faluban születtem. Családunk igen szerény körülmények között élt, a kilenc gyermek felneveléséhez sokat kellett dolgozni. Ma már minden testvéremnek van saját családja, szétszóródtunk a világban. Szüleim hagyománytisztelő, de ugyanakkor felvilágosult emberek voltak. Édesapám nagy tiszteletben tartotta anyámat, a muzulmán családokról a nyugati világban elterjedt hiedelemmel szemben a mi családunkban mindig megbecsülték a nőket. Édesanyám ma is hagyományos viseletben jár, de sohasem szólta meg menyeit, akik a legutóbbi divat szerint öltözködnek.– Milyen útravalóval indult az életnek?
– Apám mindig arra ösztökélt bennünket, hogy tanuljunk, hogy jobb életünk legyen. Nekem sokszor volt problémám az iskolában. Volt egy nagyon szigorú matematika tanárunk, miatta sokszor elkerültem az iskolát. Édesapám, mikor megtudta ezt, nagyon komolyan elbeszélgetett velem, mint egy felnőttel. Megértette velem, hogyha többre akarom vinni, el kell viselnem mindent, egy tanár miatt nem szabad feladnom. Azóta is úgy gondolom, hogy a legnagyobb gazdagság, a tudás, ami a fejünkben van.
– Mi történt, amióta elhagyta szülőfaluját?
– 15 éve élek a városban, Sousse mellett, korábban kereskedőként dolgoztam, az utóbbi években helyezkedtem el az idegenforgalomban. Itt az emberek többsége ebből él, egyedül Sousse-ban több mint 150 szálloda van. Nem panaszkodhatok, ebből meg lehet élni, de az ország belsejében nagy a szegénység, óriási különbségek vannak, kevés nagyon gazdag és sok-sok nagyon szegény ember él ebben az országban. Középosztálybéli, mint én is, igen kevés akad. A szociális háló nem épült ki, az időseket ugyan valamennyire támogatja az állam, de ez néha még a gyógyszerekre is kevés. 50 dínárból (30 EUR) nem lehet megélni. Munkám során nap mint nap rengeteg, különböző országból érkező, különböző tradícióval, kulturális háttérrel rendelkező emberrel találkozom. Jó iskola az emberismerethez! Érdekes megfigyelni, mennyire másként viselkednek bizonyos helyzetekben az Európa keleti és nyugati országaiból érkező emberek. A franciák és az angolok sohasem érdeklődnek a helybéli problémák felől. Sokat beszélnek, de nem nyitottak a mi gondjaink iránt. A magyarok, a lengyelek, vagy az oroszok mindig megkérdezik, hogyan élünk, milyen gondjaink vannak. Hogy mi az oka? Talán “más szív” dobog bennük. Lehet, hogy egyes kultúrák magasabbrendűnek vallják magukat. Ez szerintem nem helyes megközelítés, hiszen mindannyian egy Isten gyermekei vagyunk, ha mások is a lehetőségeink, a szokásaink, senki sem alávalóbb a másiknál. Számomra mindegy, hogy kinek milyen a bőrszíne, milyen nyelven beszél, tehetős-e vagy sem. Az a fontos, hogy milyen ember, milyen a lelke, a szíve. Ez belülről fakad, Isten ajándéka.
– Mit jelent az életében az Istennel való kapcsolat?
– Ezt nagyon nehéz megfogalmazni, Isten mindenhol jelen van, az egész életemben. Én muzulmán vagyok, tudom, hogy ez most az iraki háború idején sokakban visszás érzéseket kelt. Ebben a hitben születtem, nevelkedtem, szüleim és őseim példája kötelez. Eljárok a mecsetbe, imádkozom, betartom az előírásokat. Az igazán fontos azonban mindezeken túl, hogy Isten jelen van az életemben, igyekszem az Ő jelenlétében és élni, jót cselekedni. Sokat és szívesen dolgozom a beteg emberek megsegítéséért, törekszem arra, hogy a családi életemben is minden rendezett legyen. Szeretem és tisztelem a feleségemet. Ő igazi társ a számomra, nem csak feleség, testvér, barát, szellemi partner is.
– Milyen tervei vannak a jövőre?
– Bevallom, kicsit félek a holnaptól. Amíg erőm van és dolgozni tudok, minden jó. De ha megbetegednék, vagy valami szerencsétlenség érne, nem tudom, hogy ki gondoskodik a családomról. Egy biztos, sokan elfelejtik, hogy honnan jöttek, de én nem szeretnék közéjük tartozni! Sohasem fogok megfeledkezni arról, hogy milyen szegénységben születtem.
Fialovszky Magdolna